Sokszor megesik édesanyámon a szívem, amikor a vasárnapi ebédeknél úgy érzi magát, mint egy kívülálló. Négyfős családunkban egyedül képviseli a gyengébbik nemet, hiába teszi elénk a finomabbnál finomabb fogásokat, töri magát a desszerttel, méltánytalanul kevés figyelmet kap. Egy-két dicsérő szó után ugyanis szóba kerül a futball, és ő onnantól elveszett. Hányszor, de hányszor hallottam tőle az évek folyamán: nem lehetne valami másról is beszélgetni?

Szombat este a magyar válogatott 1-1-es döntetlent ért el Izland ellen az Európa-bajnokság csoportkörének második fordulójában, és ezzel négyre növelte pontjai számát. A továbbjutás ezzel karnyújtásnyira került, hiszen a negyedik helyen már biztosan nem zárjuk a csoportot, sőt, ha még ki is kapunk Portugáliától, de Izland nem nyer Ausztria ellen, akkor második helyen megyünk tovább. Ha pedig nyerünk vagy ikszelünk, mi lehetünk az elsők!

Szinte felfoghatatlan, hogy ilyen szavakat és sorokat lehet megfogalmazni. Másfél évvel ezelőtt a béka segge alatt voltunk, majd jött Dárdai és Storck, és valahogy összekaparta a csapatot. Az összkép már pofásabb lett, na de hogy két kanyar után a magyar válogatott az élen álljon a csoportjában, ahol többek között a világ legjobb játékosa, a titkos favorit és a skandináv csodacsapat is szerepel, arra azért kevesen számítottunk. Talán senki sem.

Magyarország extázisban. Hányszor olvastuk, láttuk a híradásokban, hogy egy országban futball-láz tört ki, az emberek az utcára vonulva ünneplik a csapatukat. Néztük az ünneplő tömeget, figyeltük a fiesztát, és egy vállvonással elintéztük, hogy ez biztos jó lehet. Ám most idehaza ütötte fel a fejét a vírus, ami mindenkit megfertőzött.

Magyarországon kitört a futball-láz. Tízezrek kelnek útra, hogy élőben láthassák Dzsudzsákékat, és százezrek, milliók ünnepelnek itthon - ki az utcán, ki odahaza. A külföldi híradásokban most mi vagyunk a főszereplők, a rivális szurkolók ámulnak a magyar drukkerhad teljesítményén, a szakértők pedig elismerően beszélnek a válogatottunkról.

Jóval több ez, mint amire számítottunk. Hogy Storck egy zseni, azt kezdjük felfogni, de most már az is világos, hogy ezek a srácok tudnak hajtani, küzdeni és focizni. Ahogy Ausztria és Izland ellen játszottak, olyanra hosszú évek óta nem volt példa. Sőt, én arra sem emlékszem, hogy egy kiemelt fontosságú meccsen ilyen elképesztő fölényben birtokoljuk a labdát. A kapufák kifelé pattannak, a hajrában nem kapjuk, hanem lőjük a gólokat, nem mi, hanem az ellenfél zuhan össze mentálisan. Hol van már az amszterdami 1-8? Meseszerű fordulat.

Franciaországot megjárva, szombat este fáradtan, családi körben néztem a fiúkat. A lefújás után örömittasan hallgattam a nyilatkozatokat, elemzéseket, amikor a háttérből szűrődő zajokra lettem figyelmes. Édesanyám volt az, aki könnyes szemmel pásztázta a közösségi oldalakra feltöltött videókat, az ünneplő magyar tömeget. Miért? Miért van ez, fiam? - nézett rám, mire én csak annyit tudtam kibökni: ez a futball, anyukám!